"....azon a bizonyos utolsó éjszakán senki nem aludt. A búcsúzást megelőző két óra volt talán a legnehezebb. A kis kollégium szoba ezen a hajnalon is zsúfoltságig megtöltődött a barátaimmal, bár most nem egy közös karaoke volt az oka. Az indok én voltam, és a hazautazásom. Az utolsó fél órában egyfajta kínos csend telepedett a szobára, senki nem tudott már mit mondani, mindenki csak nézett maga elé, végig gondolva az itt töltött hónapokat. Én még a kézipoggyászos dolgaimat pakolásztam, bár ez már csak kényszer tevékenység volt. Nem mertem a barátaimra nézni. Tudtam jól, ha ezt megteszem, ha egy másodpercre is találkozik a tekintetünk az a nagyobb méretű gombóc ami a torkomat úgy szorongatta, az valószínűleg nem marad többé a torkomban. Az idő úgy szaladt ezekben a percekben mintha valaki kergetné. Nem akartam nagy búcsúzkodást, gondoltam ott kéne befejezni ahol kezdtük.  Helyszínnek én a koliszobámat választottam volna, aztán végül azt vettem észre hogy mindenki beszáll velem a liftbe, eljön velem egészen a recepcióig, majd ki a koli udvarig. Innen aztán már tényleg nem volt más hátra csak hogy elinduljak a buszmegálló felé. Egy utolsó sós puszit nyomtam még mindenki arcára, illetve mindenkit megöleltem még 27632746347-szor hogy elég legyen az elkövetkezendő külön töltött napokra, aztán elindultam. A hátamon éreztem a szemek szúrását de nem mertem visszanézni."

Nem megy ez nekem.

Hihetetlen hogy ezt kell leírnom, de sajnos az én erasmusom lassan közeledik az utolsó lélegzetvételekhez. Próbálok magamba szívni még még még több emléket, történést, amennyit csak lehet még ebben a 2 napban. Két nap. Ennyi maradt. Nem is értem hogyan?! Azt hiszem kijelenthetem hogy ez a hét kérdése! Mégis hogy telhetett el ennyire az idő? Még tisztán emlékszem mikor elbúcsúztam a lányoktól Szegeden hatalmas krokodilkönnyeket hullatva, mikor az indulás reggelén anyáék még idegesen méregették a bőröndöm, "Hisz ez még mindig több mint 20 kiló..."

Tisztában voltam vele hogy lesznek új barátaim, ismerőseim a négy hónap alatt, ez azt hiszem teljesen normális. Na de hogy egy tucat ember ilyen közel kerüljön hozzám?! Ezt őszintén nem terveztem. A indok pedig nagyon egyszerű: nem vagyok valami jó a búcsúzkodásban, és ez most teljesen más lesz mint amikor elköszöntem az otthoni barátaimtól, meg a családomtól. Tudtam hogy 4 hónap és újra látom őket. Na de most...persze megbeszéltük hogy meglátogatjuk egymást, és hogy kiruccanunk együtt valahova, de néha úgy érzem ez nem több léleknyugtatásnál. A búcsúzkodás már a hét elején elkezdődött, valahogy mindennap előkerült a téma, mindennap meghallgattam hogy "please don't go" ami csak még jobban megnehezíti ezt az egészet nekem. A csapatban én leszek az első aki hazamegy, fogalmam sincs hogy is kell ezt csinálni, valószínűleg sok lesz a sírás, sok lesz az utolsó ölelkezés... Mindenki azt mondja hogy jobb hazamenni az elsők között, minthogy utolsónak maradni. Szerintem elsőnek sem jó lenni. Az lenne a fair ha mindenki egyszerre indulna haza. Na jó, tudom ez nem lehetséges.

Ha most valaki tanácsot kérne tőlem az erasmussal kapcsolatban, hogy érdemes-e, és hogy megéri-e....gondolom nem nehéz kitalálni mi lenne a válaszom. :) Hihetetlen sok élményt, új ízeket, és szokásokat adott nekem ez a pár hónap. Nagyon sok mindent tanultam ( nem az iskolapados formára kell gondolni) és azzal hogy ennyiféle nemzetiség volt itt a koliban teljesen kinyílt a világ, olyan volt akár egy ismeretterjesztő könyv, egy nagyon hasznos, amit aztán még lapozni sem kellett, megtette magától. Imádtam hogy a saját bőrömön is megtapasztalhattam a török-magyar közös szavainkat, a portugál nyelv pedig annyira a szívemhez nőtt hogy jövőbeli célnak tűztem ki annak elsajátítását.

Mivel az időjárás nem mindig volt napos és meleg, muszáj volt lefoglalnunk magunkat itt a kolin belül. Felsorolni nem tudom hány olyan éjszaka volt mikor csak beszélgettünk és beszélgettünk egymás vallásáról, nemzeti ételekről és ünnepekről, családi szokásokról, na meg hogy ki hogyan bulizik... Annyi mindent tudok ezekről az emberekről mintha évek óta ismernénk egymást. Azt hiszem életem egyik legjobb döntése volt hogy beadtam azt a pót jelentkezést tavaly szeptemberben, úgy hogy fogalmam sem volt hova is szeretnék menni. Most már tudom, igazából nem is számít az ország, hogy hova jelentkezel, mindenhol egy hatalmas nagy kaland vár. Nehéz leírni ezt az egészet, valószínű azok fogják megérteni igazán mit is érzek akik már átélték ugyanezt, akik már végig csinálták.

Fura ez, mert a másik felem meg persze örül, hiszen ha hazaérek végre láthatom a családom, ehetem anya finom főztjét, végre megint csak pár percre leszek a barátnőimtől, újra a kedvenc lakótársammal osztozhatom a szegedi szobánkon. Ezek itt mind nagyon hiányoznak. Bárcsak kreálhatnék magamból több rencsit és lehetnék mindenhol ugyanabban a pillanatban.

Ezt most ilyen utolsó bejegyzésnek tűnik, kicsit szomorkás lett a hangulata, akár csak az enyém. Na de van még 2 napom, amik eseménydúsnak tűnnek, szóval lesz még mit írnom, meg amúgy is összegyűlt itt csomó vicces kép, amit hova máshova töltenék fel, ha nem ide?! 

Villámlátogatás Berlinben

Berlin már évek óta Közép-Európa egyik legfontosabb kulturális központja, a város csak úgy nyüzsög a turistáktól  meg a művészlelkű emberektől. Már régóta terveztünk oda egy utat, lehet többen emlékeztek is az első próbálkozásra, mikor lemaradtuk a buszról, na de most május elején ( nem mondom azt hogy sikeresen, mert most is épp hogy odaértünk busz indulásra, hihetetlen de a törökök meg a portugálok annyira kiszámítják az időt, hogy néha tényleg csak egy percen múlt minden)  megérkeztük a német fővárosba. Kora reggelre értünk oda, így első programként a hostelünk megkeresése volt. Ez viszont nehezebbnek bizonyult mint gondoltuk, hiszen egy idegen városba voltunk, korán reggel egy lélek sem volt az utcákon, térkép nélkül indultunk el, szép kis felkészülés mondhatom! Nagyjából két óra után sikeresen megtaláltuk a hostelünket ami viszonylag jó helyen volt, közel egy metróállomáshoz amivel aztán mindenhova könnyen eljutottunk. 

Lepakoltuk a cuccainkat és a recepción kapott várostérképpel vettünk a nyakukba a várost. 

Az első napon nem sok mindent sikerült megnéznünk, ugyanis délutánra jutott egy kis eső is, szóval maradt a pihenés, ami azért nem esett nehezére senkinek egy 9 órás busz út után. 

A második napunk, ami egyben az utolsót is jelentette elég érdekesen indult. Egy kis széthúzás volt érzékelhető a bandában aminek az lett az eredménye hogy 3 felé szakadtunk, és így nem volt belőle probléma hogyha véletlen kimarad valami. Így mindenki meg tudta nézni azt, amit szeretett volna, ami érdekelte. Én és Joan a többiekhez képest korán indultunk várost nézni ha jól emlékszem valahogy 10 óra körül lehetett.

Az első amit mindenképpen meg szerettünk volna nézni az a Berlini fal volt, így rögtön oda indultunk. Annyira jó érzés hogy mindenhol magyarokba botlok, itt is éppen ez történt mikor az egyik utcában útba igazítást kértünk, aztán végül kiderült hogy egy magyar csapatot kaptunk el. Mindenhol ott vagyunk. :)

A Falhoz kapcsolódó történelmi események még most is jelen vannak Berlin életében, amin nem is lepődök meg, hiszen nem olyan régen ez a Fal még tényleg itt állt szétszakítva ezzel az országot. A város több pontján meghagytak fal részeket ezzel is emléket állítva az itt történt tragikus eseményeknek. Igazából azt kell mondanom hogy a város legnagyobb turista csalogató látványossága a Fal, illetve annak a maradványai amivel a város minden pontján összefuthatunk.  Ha valaki igazán kiváncsi a fal maradványaira, és történetére annak ajánlom a Bernauner Strasse környékét, mert tele van emléktáblákkal. A képek leírását angol és német nyelven is olvashatjuk. 

A fal után a Bradenburgi kapuhoz mentünk ahol aztán turisták hadával kellett megküzdenünk, nagyon sok volt a  bámészkodó arrafelé. A kapu vége egyben a Berlini állatkert bejáratát is jelenti ami Európa legnagyobb állatkertje.Belépő híján csak az állatkert melletti parkban sétáltunk egy hatalmasat, úgy hogy közben el is telt a napunk nagy része. A visszaút megint csak sietősen alakult, egy gyors búcsúzkodás fért csak bele mert törökék következő állomása Amszterdam volt, nekünk arra viszont már nem futotta, szóval másnap mi már Varsóban ébredtünk, aztán onnan pedig a szokásos vonatút következett Lublinig amit jóízűen végig aludtunk. :)

Anglia (part II.)

Ott hagytam abba a sztorizást hogy  mókusok. Hihetetlen szemtelen kis jószágok azt meg kell hagyni, egyetlen szerencséjük hogy nagyon aranyos pofijuk van, így mindenkit le vesznek a lábukról. Szó szerint.

A nap végén Coventry felé vettük az irányt, ami egy két órás út volt, vagy lehet picit több. Hétfőre nem volt fix program, de annyira ki voltunk merülve hogy úgy gondoltuk erre a napra elég lesz a városban szétnézni, és egy picit lustálkodni ugyanis a következő napokra Warwick kastélyát terveztük meglátogatni, utána pedig Shakespeare szülővárosa volt az úti cél. Coventryben nem készítettem sok képet nem túlzottan turista város egy átlagos városkának mondanám.

A következő napot Warwick kastélyában kezdtük, ami szerintem egy hatalmas jó döntés volt. Csodálatos időnk volt, ami azért kellett mert a kastélyhoz tartozik egy nagy park telis-tele pávákkal meg mindenféle különleges növényekkel. A kastély korhűen van berendezve, még néhány viaszembert is betelepítettek hogy még jobban átjöjjön az érzés a látogatóknak. Egyébként a kastélyban lehetőség van esküvő meg különböző események lebonyolítására is,  biztos nagyon hangulatos lehet. 

A nap második felében a várparkot vettük szemügyre, ahol aztán meg is pihentünk egy pár órára. Lehet elfelejtettem még említeni de akármerre jártam Angliában mindenhol annyira puha volt a fű, mintha valami most szőtt szőnyegen ücsörögnék. Ebben aztán úgy lehet fetrengeni ahogy kedved tartja, nem kell állandóan vakarózni a sok hangyától meg piros bogártól, mint otthon.

Az utolsó napunkat Upon-Avonban töltöttük. Azt hiszem a fiúknak kevésbé jött be ez a kisváros, nekem viszont annál inkább. Imádtam a mindenhol egyforma kis házakat, a hangulatos sétáló utcát, aminek a végét Shakespeare szülőháza zárta, a sok zöld tájat, az időjárást viszont már kevésbé mert hogy ezen a napon már egy kis esőben is volt részünk.

Az utolsó éjszakát a repülőtéren töltöttük, mert a gépünk korán reggelt indult, szóval nem volt más választásunk. Nem vagyok az a nyafogós fajta, és majdnem mindenhol képes vagyok jóízűt aludni, de ott azokon a várótermes műanyag székeken nem annyira akart összejönni. A táskám nem tűnt valami jó párnának, és a törölközőm sem melegített annyira mint ahogy én azt a fejemben elterveztem. A hazatérésünk napján próbáltam magam kipihenni, ugyanis másnap indultunk Berlinbe, de ez már egy másik történet lesz.