Képes beszámoló.

A múlthéten újra Krakkóban volt szerencsém tölteni pár napot, ugyanis Auschwiztot terveztük meglátogatni az erasmusos kispajtásokkal. Lehet most több emberben is felvetődik a kérdés, hogy Krakkó, már megint? - Igen, megint. :) Egyrészt a közelsége miatt ( 4 óra vonattal, ami simán kibírható, főleg ha olyan szerencsés vagy hogy találsz üres kabint), másrészt pedig a város szépsége miatt. A múltheti Krakkó teljesen másként festett, mint az április elején megismert. Minden zöld meg virágzik, ott ülhetsz le ahol akarsz, nem kell attól tartani hogy felfázol, elmerülhetsz a gondolataidban a Visztula partján valami helyi sörrel a kezedben, hatalmas sétákat tehetsz a kastély mesébe illő udvarában....ezt jelentette nekem Krakkó legutóbb. :)
Az utat megint csak vonattal tettük meg, amit nagyjából mindenki végig aludt. 

Az előre lefoglalt szállásunk a GoodBye Lenin Hostel nevet viselte, szóval érkezés után rögtön a hostel keresésére indultunk, ugyanis van aki nagy bőrönddel érkezett erre a 3 napra is.
Megérkezés után úgy nagyjából 3-szor tévedtünk el az óváros kis utcáin, ez többnyire annak köszönhető hogy 10-en voltunk és mindenki akkora tourist guidenak érezte magát, hogy állandóan belekeveredtünk az utcákba. Egyedül nekem volt térképen, ami néha segített, de általában nem. :) Végül a csapat fele villamosra ült mert hogy azzal gyorsabb, a kitartóbb és csak azért sem adom fel része pedig tovább gyalogolt. 

A szoba elfoglalása után a városba indultunk, mindenki éhes volt, meg fagyit akart úgyhogy az első megállónk egy étterem volt, majd egy kávézó-fagyizó szerűség. 

A programok meg látnivalók ugyanazok voltak, mint az előző Krakkós posztomban, így nem tervezek nagyobb mesét írni a városról, meg a nevezetességekről.

A Krakkói képek után mutatnék párat Auschwitzról is. a A tábor Krakkótól 60 km-re található. Az utat távolsági busszal tettük meg. Nagyon viccesek itt Lengyelországban a távolsági buszok. Kb 15 embernek elég ülőhelyből áll, ilyen ki minibusz. Szokás szerint reggel volt egy kis probléma az ébredéssel, így totális késésben voltunk, fogalmunk sem volt honnan indul a buszunk. Azt, hogy hogyan értük el a mai napig nem értem. 
Néhány szót írnék magáról Auschwitzról is. Nagyon fura volt hogy mikor megérkeztünk, egy teljesen átlagos városban találtuk magunkat, csak éppen annyiban különbözik a többitől, hogy itt működött egy hatalmas koncentrációs tábor. A tábor két részből áll, az egyik konkrétan bent van a város központjában. Ez elsőnek a lengyel katonák laktanyája volt, de a német megszállás után koncentrációs táborrá alakították át. Miután ez a tábor kicsinek bizonyult, létrehoztak egy nagyobbat, Auschwizt-Birkenau néven. Ez a várostól 3 km-re található. A méretei elképzelhetetlenül nagyok még így is, hogy fele romokban áll. A múzeum tele van magyar vonatkozású képekkel, papírokkal, hátramaradt iratokkal. Nem is mesélnék többet róla, úgy gondolom mindenkinek illik látni egyszer ha van rá lehetősége. 

Nemzetiségek - Törökék

A napok csak úgy telnek, a suliban beindult az élet, egy nagyobb beadandón kéne dolgoznom Askimmal és Nerudával, de ha neki fogunk valahogy mindig ott kötünk ki, hogy "inkább innék egy sört", úgyhogy ott tartunk hogy sehol. Jellemző...

A héten  Lublinba is teljes egészében megérkezett a jó idő, minden nap napsütés, az udvaron több száz ( nem vicc) diák,  azt hiszem mindenki ezt várta. Felbátorodva a jó idő miatt, elindultam a város eldugottabb részei felé is, na de mindezek előtt egy helyi könyvesboltba néztem be, mert úgy gondoltam nem árt ha van nálam egy igazi térkép is, nem csak az én szabad kézzel rajzolt irkafirkám amit térképnek használok. Na de az árak után úgy gondoltam, hogy jó lesz nekem az én saját kis térképem is, kinek kell normális?! Úgyis mindig csak összezavar...

Szóval hamarosan hozok a tavaszi, zöld, élettel teli Lublinról képeket. :)

A héten nem csináltuk semmi olyat, amit itt a blogban megtudnék mutatni - szabadba kiülős, iszogatós, iskolába járós, mozizós hét volt ez a mostani. Mindezek után úgy gondoltam hogy elindítok  egy olyan bejegyzés sorozatot ahol bemutatok egy-egy itt megismert nemzetiséget. Ahogy én látom őket.

 Elsőnek a lengyelekkel szerettem volna kezdeni, de aztán meggondoltam magam és inkább ma a törökökről mesélnék egy picit. Lesz itt mindenről szó, kultúra, gasztro furcsaságok, vallásbeli különbségek, minden ami pozitív és persze negatív velük kapcsolatban.

Mikor ideértünk, nagyjából az első közös esténk alkalmával megkérdezte az egyik török srác, hogy mondjam már meg neki, ugyan mért utálják őket a magyarok. Kicsit meg is lepett a kérdés, sőt nem is kicsit! Nem akartam itt jönni a történelmi dolgokkal, lehet kicsit rossz irányba terelődött volna a beszélgetés, szóval homályos emlékeim szerint egy pálinkával el is tussoltuk a kérdést. Az volt a fura, hogy ezt a kérdést is hihetetlen barátságos hangnemben tette fel, semmi kételkedés vagy rosszindulat nem volt a hangjában. Ebből lehet következtetni erre a megállapításomra: a török emberek, legalábbis azok akikkel én itt találkoztam roppant barátságosak, a lányokkal viszont néhányuk már rámenősen udvarias... Nagyon komolyan veszik a barátságot, az már egyszer biztos. Ezt legjobban Andris lakótársain vettem észre, mikor 2 hónap után Andrisról már best friendként beszéltek. :) 

Imádnak bulizni! Állandóan mennének, de tényleg! Ha viszont úgy jön ki a lépés, hogy csak a koleszban maradunk, és szórakoztatjuk egymást, ők fogják magukat, betesznek valami török muzsikát a youtube-ról, és ha táncolni van kedvük, hát táncolnak - legtöbbször alkohol nélkül is megy nekik, amit én csodálok bennük. :D

Nagyon fontos az életükben a család, és a vallás. Sokat beszélnek a rokonaikról, és nagyon érdekelte őket az én családom is, de ezek nem csak ilyen udvariasságból feltett kérdések voltak, mint például hogy "van-e tesód", mert épp nincs jobb téma. 

Ugyanígy van ez a vallásoknál is - miután megtudták hogy keresztények vagyunk, jött a sok kérdés, hogy mit hogyan kell csinálni otthon, na meg a templomban. Az tény hogy ők sokkal komolyabban veszik a ezt a dolgot mint mi.  Mikor a vallásról beszélgettünk valami ilyesmi mondás hagyta el a szájukat: "Nem számít milyen vallású vagy, csak legyen Istened, akiben hiszel. Egy az Isten."  Vagy valami hasonló, de ez volt a lényeg. A lányoknak nem kell, illetve nem muszáj kendőt hordani a fejükön. Ez egyéntől, gondolkodástól függ. Persze ha valami szent helyre mennek akkor kötelező, de a mindennapokon mindenki maga dönti el hogy hordja-e vagy sem. Az egyik török lány azt mondta: " Ha Isten hosszú fekete hajat adott nekem, mért kéne eltakarnom mindenki elől? " Teljesen egyet értek.

Sajnos azt kevesen tudták közülük hogy rengeteg közös eredetű szavunk van. Vicces, de közben furcsa érzés is, mikor egy másik nép párbeszédéből hirtelen kifülelsz néhány magyar szót, és utána meg rájössz hogy még a jelentése is ugyanaz!

Török ételek-italok

Én teljesen abban a hitben éltem eddig, hogy a törökök hatalmas nagy kávé fogyasztók, de rá kellett jönnöm hogy tévedtem. Askim pontosan két napja mesélte, hogy náluk a tea a "nemzeti ital" amit a nap meghatározott időszakaiban isznak, egy különleges pohárból, mert hogy abból a kényelmes. A minap beültünk egy helyre vízipipázni, ahol welcome drinkként ezt a teát kaptuk abban a sokat emlegetett kis pohárban, ami nekem kifejezetten kényelmetlen volt. Nem tudtam hogy hogyan fogjam meg, olyan kis pici volt, meg hát füle sincs. Engem egy mini vázára emlékeztet, amiben valami rövid szárú mezei virágok éppen jól mutatnának.     

Ez lenne az, bár itt nem igazán látszik a vázaforma. 

Alapvető információ, hogy a törökök nem esznek disznóhúst, de ha nem tudják  hogy pontosan mit esznek akkor fel sem tűnik nekik hogy az disznó. Tapasztalatból írom. :)  A magyarokhoz hasonlóan imádják a a csípős ételeket, így nem én vagyok az egyedüli aki mindig rinyál az asztalnál hogy ez már megint nem az az igazi csípős, hiába rendeltünk azt... 

Volt szerencsém néhány házi édességüket megkóstolni, ugyanis Askim szülei átutazóban voltak errefelé, és ha már így jött ki, hoztak egy kis török kóstolót amit én imádtam! Az egyik valamiféle gabonaféléből készült kis pogácsaszerű valami, aminek nagyon intenzív íze volt. Csípős, meg fűszeres ízeket is éreztem a számban, a nevét természetesen elfelejtettem így most nem tudok rákeresni.... A másik kis török édesség amihez volt szerencsém nagyon hasonlított az otthon is kapható krumplicukorra, csak sokkal puhább volt. Nem tudom hogy van-e közük egymáshoz. Ha megtudom  nevét ennek is utánajárok.

És most jöjjön egy kis gyomorforgatás! 

Az egyik este alkalmával a nemzeti konyha került szóba, aztán végül ott lyukadtunk ki, hogy mindenki mondjon valami kevésbé étvágygerjesztő ételt a saját kultúrájából. Azt hiszem a törököknek ez sikerült is ! 

Nem tudom mennyien tudjátok, de Törökországban a fiúk nagy részét körülmetélik. Ez régen a vallás miatt volt szükséges, ma már egészségügyi okokból történik. A szülők választhatnak hogy a születés után történjen meg, vagy később, 6-7 éves korban.  Az eseményt általában nagy ünnepség követi, evés-ivás, ahol is a kis srác micsodájáról levágott bőrdarabkát  belefőzik az ételbe!!!  Fogalmam sincs, hogy ez mennyire van így, vagy sem, sőt azt mondták a törökök, hogy ez már csak néhány helyen "divat", de régen minden körülmetélés alkalmával így jártak el. Ezt az információt azóta sem sikerült feldolgoznom.

Összességében ennyit szerettem volna leírni róluk, azt hiszem elmondhatom hogy kellemesen csalódtam bennük. Otthon valóban sok rosszat hallottam róluk, de szerencsére nem szoktam elhinni dolgokat addig ameddig én azt meg nem tapasztalom. Nagyon örülök hogy a barátaimnak mondhatom őket, ezek után ez nem is kérdés hogy megyek-e Törökországba! Annyit meséltek már Isztambulról meg az egész országról, hogy tényleg muszáj lesz meglátogatnom őket!

Elmélkedések.

Tárgyak, amikhez kötődünk. Mindenkinek van. Ez nem is kérdés. Mindenkinek van valamilyen használati tárgya, sőt van hogy több ilyen is akad - amihez indokolatlanul is kötődünk. Itt most nem az ajándékba kapott tárgyakról beszélek, azok teljesen más jelentést hordoznak.  Nekem valahogy több ilyen ragaszkodós tárgy jutott. Sőt, van ami nem is tárgy, másnak csak szemét. Mozijegyek, múzeumbelépők, levelezések, boros dugó, félbeszakított papír kétszázas... Tudnék még pár dolgot sorolni az biztos, de aki még többet tudna mesélni, az az anyukám, ő tudja csak igazán mekkora emlékgyűjtő vagyok, és  értetlenül áll a konyhában mikor mondom neki, hogy "a törött fülű, a sok teától kissé már megsárgult bögrém még ne dobjuk ki."

A hétvégén észrevettem hogy az egyik kedvenc barna táskám kezdi megadni magát - megint. Mert hogy már nem ez az első alkalom. Elsőnek pont egy éve hagyott cserben Prágában, mikor épp a hazafelé induló vonatunkra rohantunk. Soha jobbkor... Azt hiszem még a vonaton megfogadtam: "Ha hazaérek első dolgom lesz kidobni."  Aztán persze hazaértünk, kialudtam az utazás izgalmait, és úgy gondoltam, adok neki még egy esélyt, elvittem javítós bácsihoz aki helyre hozta a szakadt vállpántot. 

A nyáron újra nagyobb útra indultam, és egy csomó dolognak a szükségét éreztem, köztük  a barna táskámnak is. Tudtam, szín tisztán emlékeztem arra, hogy a legutóbb sem bírta a strapát, mégis azt vittem magammal. Gondoltam, úgysem szakad el, még egyszer ugyanott. Meg egyébként is, most már sokkal erősebb mint alapból volt, hiszen a bácsi direkt duplán erősítette meg. Haha, pedig de. Ugyanott képes volt még egyszer elszakadni. Utáltam de nagyon, mégsem dobtam ki, gondoltam nem teszem itt Bulgáriában kukába, majd otthon. Hazaértünk, a nyár folytatódott tovább, a táskámat a szobám egyik sarkába dobtam, és el is felejtettem egészen szeptemberig, amikor is újra kezdődött a suli. Nem bírtam ki, megint csak meglátogattam a javítós bácsit aki újra, ugyan úgy megvarrta a táskám pántját. Miközben vártam rá, ott megbeszéltem magammal hogy tényleg ez volt az utolsó, ha még egyszer cserben hagy, tényleg kidobom akárhol is legyek. 

Mindez történt szeptember végén, most itt vagyok Lengyelországban, és a jó öreg barna táskám megint a szakadás szélén álldogál, még sincs szívem kidobni, annyi helyen járt már velem, annyiszor örültem már neki, mikor a legkisebb zsebéből halásztam elő egy elveszettnek hitt pendrive-t. Pedig ha jobban belegondolok állandóan csak megjártam vele, mindig cserben hagy, lehet tényleg a kukában a helye, és akkor meg majdnem mindegy hogy hol...tudom hogy ez csak egy táska, egy buta (mostmár) hasznavehetetlen tárgy, de nyilván még sem dobom még ki...

Ennek a bejegyzésnek mint gondolom észrevettétek köze nincs az erasmushoz, de most hajnali kettőkor épp nem tudok aludni, és amúgy is beadandót kéne írnom, szóval értitek....na meg persze az én blogom, azt írok le ami éppen jól esik. :)

We were in Kraków ( part 2 )

Szóval ott hagytam abba a sztorit hogy a bajszos kávézóban időztünk nagyjából egy órát, majd 5 előtt picivel visszamentünk a főtérre ahova meg volt beszélve a vakrandink a lengyel csajszival. Elsőnek nem ismertük fel egymást, lehet csinálnunk kellett volna valami kis táblát, úgy azért mennyivel könnyebb lenne?! Na mindegy, miközben elindultunk  Paulina lakása felé megtörtént  a gyors bemutatkozás, és az ilyenkor szokásos legáltalánosabb témakörök kimerítése. A lakás eléggé a város szélén volt, olyan helyet kell elképzelni mint Szegeden a Praktiker és a többi nagy bevásárlóközpontok környéke. A lakásig busszal és villamos jutottunk el, nagyjából egy fél óra alatt ha a várakozásokat is beleszámolom. A buszon egy jegyet vettünk, mi pedig jó magyar módjára egész hétvégén azzal terveztük a közlekedést. A lengyel lányok hatalmas nagy rettegésben voltak, hogy mégis mi lesz ha jön az ellenőr, meg hogy ők még ilyet nem csináltak soha, blabla. Furcsa, mert belegondoltan hogy otthon valószínűleg én sem merném megtenni, de itt turista vagyok, nem gondolnám hogy egy ki nem lyukasztott jegy miatt a rendőrségre vinnének! Meg persze a "Sorry, we don't speak polish." mondat szuperül megállja a helyét az ellenőr bácsik ellen is! Tapasztalatból mondom! :D

Paulina két barátnőjével lakik egy lakásban, mind hárman készültek már az érkezésünkre. Szerencsés helyzetben voltunk, mert nekik is ez volt az első couchsurfinges élményük, úgyhogy mindenkinek új volt a helyzet. A lányok nagyon aranyosak voltak, rögtön csináltak nekünk vacsorát, miközben megbeszéltük hogy miket tervezünk a következő napra. Készségesen segítettek megkeresni a múzeumokat, meg még ami kimaradt nekünk Krakkóból. Ugye vasárnapra Auschwitzot terveztük, de rájöttünk hogy két órára van Krakkótól, és az tényleg egy egész napos kirándulás lenne, nekünk meg már nem volt annyi időnk, na meg az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy Csilli kicsit tartott Auschwitztól miután megnéztük Majdaneket, így abban egyeztünk meg hogy kitalálunk valami más programot. Mivel Csé egy kis geomókus, felmerült a Krakkóhoz közeli sóbánya meglátogatása, de elég drága volt a belépőjegy, meg a lányok is azt mondták hogy ők inkább azt javasolnák hogy nézelődjünk még a városban, mert ennyit tényleg nem ér az a sóbánya. Na hát ezek után hatalmas nagy döntésképtelenség érzése tört ránk. Én soha nem tudom mit akarok, így gondolom nem meglepő hogy most is csak úgy cikáztak az ötletek a fejemben, de nem tudtam melyiket válasszuk. Ha ránéztem Csére, nagyjából rajta is ezt láttam. Nagyjából egy óra tanakodás után megegyeztünk egy múzeumban, na meg hogy megkeressük Krakkó sárkányát, amit szombaton nem találtunk meg, pedig állítólag közvetlenül a Wawel mellett van. Ja, és persze terveztünk még egy kora reggeli bolhapiacozást a zsidó városrészben.

A vacsora, és a tervezgetések utána megindultunk a Krakkói éjszakába újdonsült lengyel barátnőinkkel. Mondanom sem kell hogy azért nem voltunk már annyira fittek az egész napos gyaloglás meg utazgatás miatt, ezért kiegyeztünk egy belvárosi kocsmában.Tudom, egyszerűen hangzik, kocsmázás, na de ez Krakkóban egy kihívásnak felelt meg! Lehet csak azért, mert szombat este volt, de minden kocsma, meg klub tele volt, tényleg iszonyat nehezen találtunk egy helyet ahova öten be tudtunk ülni. Végül találtunk vmi bár szerű helyet, ahol az árak is a megfizethető kategóriába tartoztak, szóval a táskáink lepakolása után meg is rohamoztuk a pultot, ahol én kikértem életem első hot beer-jét. Igen, nekem is furcsán hangzott, de ez itt teljesen megszokott ital a hideg napokon, olyan mint nálunk a forralt bor, sőt az íze is hasonló megfűszerezve a sör kesernyés ízével. Nem mondom azt, hogy ez volt életem itala, de egyszer meg lehetett inni. Azt hiszem Csilla nevében is kijelenthetem hogyha sörről van szó, akkor köszönjük, inkább a hűtőből kérnénk, mint a gáztűzhelyről. A lányokkal az utolsó busszal indultunk haza, a gyors tusolás, meg fogmosás után nem kellett sok idő hogy elaludjunk. Az ébresztőt reggel 8 órára állítottuk. 9-kor sikerült is elindulunk, egy jó adag reggeli után. A lengyel lányoktól itt el s búcsúztunk, persze telefon számot azért cseréltünk, hogyha délután éppen csatlakozni szeretnének hozzánk, akkor azért el tudjuk érni egymást. Persze azt is megbeszéltük hogy következőre ők jönnek majd Magyarországra, azon belül is Szegedre természetesen,  hogy viszonozni tudjuk a kedvességüket.

Ahogy azt írtam, tervben volt a zsidó városrészben egy reggeli bolhapiacozás. Úgy gondoltuk azzal kezdünk, és ha már ott vagyunk megkóstolunk egy újabb lengyel ételt, ami pedig a Zapiekanki. Ez egy fajta melegszendvics, többféle változata van, mi a vegetáriánust próbáltuk ki, mondanom sem kel hogy irtó finom volt.  A bolhapiacon nem vettünk semmit, de jó érzés volt ott bámészkodni.

A jó kis melegszendvics bepuszilása után elindultunk megkeresni a természettudományi múzeumot,ahol a délelőtt maradék részét töltöttük. 

A múzeum után, mielőtt még a sárkány keresésére indultunk volna visszamentünk ebédelni a szombati tejbárba. Nem ez volt a terv, de nem volt kedvünk másik éttermet keresni, ráadásul tudtuk hogy ez tuti jó. 

Most pedig jöjjön a sokat emlegetett sárkány!  A Wawel sárkánya a lengyel népi mesékből ismert szörny, ami a legenda szerint a Wawel-domb barlangjában élt. A mese szerint a szörny Krak herceg uralkodása idején "költözött" Krakkóba, és éjszakánként tönkretette a földeket, felfalt néhány embert, stb. Ezért Krak herceg elrendelte hogy mindenki vigyen élelmet a barlang bejárata elé, de egy idő után ez sem volt elég neki. Végül valami cipészmester leleményes módon lemérgezte a sárkányt és meghalt, a cipészmester pedig feleségül vette Krakus lányát.

A nap végére még belefért egy szuvenír bolt, egy-egy bögrével lettünk gazdagabbak. Azért az utazás végére összejött még egy kis izgulás, ugyanis nagyon kicsin múlott hogy nem késtük le az utolsó Lublini vonatot. A hazafelé úton már nem volt olyan szerencsénk, teljesen tele volt a vonatunk, sőt még át is kellett szállnunk. Nem esett már jól ez a vonatút egyikünknek sem, úgyhogy őszintén örültünk mikor megláttuk a koli fényeit az este végén. :)

We were in Kraków ( part 1 )

Lassan már egy hete, hogy itt járt Csilla, szóval éppen ideje már megírnom ezt a bejegyzést. Az igazság az, hogy annyira tartalmasak voltak a napok amiket együtt töltöttünk, hogyha valaki megkérdezte mondjuk kedden hogy mit is csináltam a hétvégén azon kívül hogy Krakkóban voltunk nem sok mindent tudtam elmondani. Na de ezért vannak a képek, meg a videók, hogy meséljenek helyettem is. :)
Most viszont már úgy érzem eléggé összeszedtem egy, illetve kettő blogbejegyzésre való gondolatcsomagot. A csütörtök péntekről nem sok dolgot említenék meg. Csütörtökön érkezett Csilli, akkor Varsó nevezetességeit néztük, vagyis hogy próbáltuk megnézni.... Botrányos időjárás volt, de mi azért kitartottunk. A 19.50-es vonattal indultunk Lublinba, persze indulás előtt azért csak vettünk egy kis folyékony útravalót, amit már az állomáson megbontottunk. Mint később kiderült, ezt eléggé büntetik, de mivel "sorry, we don't speak polish" egy kézlegyintéssel szerencsésen megúsztuk. :)

A pénteki napunkat korán kezdtük, hogy minél több időt tölthessünk Lublinban. Délelőtt a helyi koncentrációs tábort néztük meg. Gondolom mondanom sem kell hogy ez nem épp egy vidám hely, szörnyű dolgok történetek ott, de úgy gondolom mindenkinek jó ha látja életében egyszer, hiszen így értjük meg igazán mekkora nagy kegyetlenség volt ez az egész. A tábor nagy része egész évben nyitva van, viszont van néhány barakk ami csak áprilistól látogatható, de mi már épp ebbe az időszakba estünk, így mindent megnéztünk amit csak lehetett. A tábor 1941-től 1944-ig üzemelt. Miután 1944 júliusában a vörös hadsereg elfoglalta szinte teljesen kórháztáborrá alakult, ahova más táborok betegeit szállították. Állítólag azért is választották ezt a helyet a tábor létrehozására mert a lublini pályaudvar viszonylag közel van a területhez, így a rabokat gyalog indíthatták útnak a táborig.

A táborban élők napi élelemadagja.

Miután eléggé kiborzongtuk magunkat a koncentrációs táborban, fogtunk egy buszt amivel egészen az óvárosig mentünk. Egy rövidebb diskurálás után ott lyukadtunk ki, hogy enni kellene valamit. Nem voltam meglepve, Csilla már az érkezése napján pierogi meg zurek után nyafogott, szóval meglátogattuk a Pyzata Chatát. Szerintem ez az a hely ahol a pénzedért olyan mennyiséget ehetsz ami után elégedett vagy. Ebben az étteremben mindig sokan vannak, szabad asztalt most sem találtunk, egy néni mellé kellett leülnünk. A kiszolgálók angol tudása még mindig botrányos, szóval én úgy adtam le a rendelésem hogy fogalmam sem volt róla hogy mit kértem. Már erősen pánikoltam, hogy valami féldisznót kértem vagy ilyenek, mert Csilla már javában maszatolta befelé a régóta emlegetett spenótos pierogiját amikor végre megjelent a pincérlányka kezében egy tányér epres palacsintával. Végül is annyira nem rendeltem mellé.

A késői ebéd után  most már teli hassal tényleg az óváros felé vettük az irányt, ami veszélyesebbnek bizonyult mint gondoltuk. Az olvadó hó miatt a házak tetejéről hatalmas hótömbök zuhantak lefelé, kisebb-nagyobb puffanásokat hagyva maguk után. Vicces látvány volt az a néhány turista akik mellé becsapódtak ezek a  nagyra nőtt hógolyók. Az óvárosról most nem hoznék képeket, ugyanolyan fehér, és vizes mint eddig volt, talán ha kitavaszodik ő is arculatot vált majd. 
Még tettünk egy rövid kitérőt a lublini várhoz, utána nagy dilemma volt hogy beüljünk-e valahova sörözni, vagy gyerünk vissza a koleszba cipőt szárítani?! Lehet meglepő, de a cipők nyertek. Sör ide vagy oda, nem szívesen üldögéltünk volna még órákat a beázott csizmákban. Az este hátralevő részében szendvicseket gyároltunk a krakkói útra, képeket szerkesztettünk. Próbáltunk időben lefeküdni, hiszen már 4-kor kelnünk kellett, de ahogy ez utazások előtt lenni szokott - nem ment. :)

Szombat hajnalban valamikor 4.10 körül kelhettem Csilla ébresztőjére ami már nem egyszer csörgött. Nagy szenvedések árán tudtunk csak felkelni az ágyból, mindkettőnk fejében megfordult az az opció is, hogy itthon is maradhatnánk, olyan hideg van még kint és sötét, meg aztán itt is megtaláljuk mi a helyünket...na de aztán csak megembereltük magunkat és ötkor már csak a szokásos "na mit hagytunk otthon?" kérdés hangzott el. Még annyira korán volt, hogy buszok sem jártak, így kénytelen voltunk taxiba ülni, különben nem értük volna el az 5.30-as krakkói vonatot. Megvettük a jegyeket, megkerestük a vonatunkat, majd indulásnál örömmel konstatáltuk, hogy a kabinunkban rajtunk kívül senki nem ül (ez szerencsére egészen Krakkóig így maradt). Több sem kellett nekünk, függönyöket behúztuk, befoglaltunk az üléseket, és már aludtunk is! Hihetetlen milyen jó kis vackot lehet összehozni egy táskából meg a kabátból. Persze nem elhanyagolható az az információ hogy az ülések fűtve voltak. 
A négy és fél órás útból nagyjából kettőt végig aludtunk, aztán megterveztük hogy mit is csinálunk aznap Krakkóban. A terv itt is az óváros, a Wawel, és a zsidó városrész felfedezése volt.

Leszállva a vonatról, egy-egy útikönyvvel a kezünkben indultunk neki a városnak. Már az első fél óra után magyar vonatkozású emlékműbe bukkantunk, a nap további részében pedig magyar turistákba. 

Elsőként Krakkó főterén időztünk kicsit, amely európa legnagyobb középkori főtere, szóval mondanom sem kell hogy egy hatalmas területet kell elképzelni, aminek központja a Városháza és a Posztócsarnok. Az utóbbi volt a nagykereskedelem központja, volt itt halpiac, sópiac, virágpiac, tényleg minden. Az idők változnak, de a téren még mindig virágárusok tömkelegével találkozhatunk, és persze rengeteg bámészkodó turistával.

Utunk az óváros kanyargós utcáin vezetett tovább, ahol aztán arra a következtetésre jutottunk hogy ez a Krakkó sok részletben hasonlít Prágára, így gyorsan a szívünkbe lopta magát.

Már bőven elmúlt dél mikor megéheztünk,  de valahogy egyikünk sem nyúlt a táskákban lapuló gondosan elkészített szendvicsek után, ezért fogtuk magunkat és felkerestünk egy éttermet, amit Csilla még otthon kinézett. Az étterem igazából egy tejbár volt, bár fogalmam sincs mért viselte ezt a nevet, hiszen jobbára Lengyelország nemzeti ételeit kóstolhatta végig az ember, az étlapon szó nem volt semmiféle tejbegrízről, vagy tejberizsről ahogy azt bárki gondolhatja a név alapján. A kiszolgálás meglepően gyors volt, annak ellenére hogy rengetegen voltak bent, volt aki ételessel jött, szóval már a sorban sejteni lehetett hogy itt bizony jól főznek. Mindketten zureket rendeltünk ( nemzeti levesük, ízre a frankfurti leveshez hasonlítanám, de közben mégsem, nem tudom sokkal jobb), másodiknak Csilla palacsintát, mert állítólag különlegesen finom az íze és nem okoz olyan érzést mintha meg akarna kelni a hasadban, én pedig nokedlit  gombamártással. A kis gombócok úgy néztek ki, mint a mostanában nagyon divatos hajfánkok. 

A kiadós ebéd után legszívesebben kifeküdtem volna valami parkba, számolni a bárányfelhőket, na de ehhez még hideg volt, meg időben sem álltunk valami jól, szóval indultunk a Wawelt bevenni. 
A Wawel, vagy más néven királyi palota a középkori Lengyelország királyainak székhelye volt. Ma múzeumként üzemel, jó borsos áron megtekinthető. Az udvar része belépőjegy nélkül is látogatható, vagyis mi anélkül látogattuk. 

II. János Pál, a helyi celeb.

Mindezek után már csak a zsidó városrész maradt. Kicsit féltünk hogy kevés időt hagytunk rá, de végül még soknak is bizonyult. Azt hiszem egy óra alatt hipp-hopp bejártuk az egészet, úgy, hogy még a helyi bolhapiacra is benéztünk. 

Mint ahogy azt az előző posztban említettem, most nem student hostelban foglaltunk szállást, hanem couchsurfingeltünk. A csajszival már előre lebeszéltük hogy ötkor találkozunk azon a bizonyos főtéren, így hát lassan arrafelé vettük az irányt, de előtte még megakadt a szemünk egy nagyon vicces kis kávézón az egyik kis utcában. A hely neve Mustache Caffee. Az hogy bemegyünk-e nem is volt kérdés. :) 

A hely kicsit drágább volt, mint a középkategóriás kávézók, de nyilvánvaló hogy itt a kis bajszos matricát kellett megfizetnünk, nem pedig az italunkat. 

 

Itt fejezném be az első részét a Krakkói élménybeszámolónak. :)