We were in Kraków ( part 1 )

Lassan már egy hete, hogy itt járt Csilla, szóval éppen ideje már megírnom ezt a bejegyzést. Az igazság az, hogy annyira tartalmasak voltak a napok amiket együtt töltöttünk, hogyha valaki megkérdezte mondjuk kedden hogy mit is csináltam a hétvégén azon kívül hogy Krakkóban voltunk nem sok mindent tudtam elmondani. Na de ezért vannak a képek, meg a videók, hogy meséljenek helyettem is. :)
Most viszont már úgy érzem eléggé összeszedtem egy, illetve kettő blogbejegyzésre való gondolatcsomagot. A csütörtök péntekről nem sok dolgot említenék meg. Csütörtökön érkezett Csilli, akkor Varsó nevezetességeit néztük, vagyis hogy próbáltuk megnézni.... Botrányos időjárás volt, de mi azért kitartottunk. A 19.50-es vonattal indultunk Lublinba, persze indulás előtt azért csak vettünk egy kis folyékony útravalót, amit már az állomáson megbontottunk. Mint később kiderült, ezt eléggé büntetik, de mivel "sorry, we don't speak polish" egy kézlegyintéssel szerencsésen megúsztuk. :)

A pénteki napunkat korán kezdtük, hogy minél több időt tölthessünk Lublinban. Délelőtt a helyi koncentrációs tábort néztük meg. Gondolom mondanom sem kell hogy ez nem épp egy vidám hely, szörnyű dolgok történetek ott, de úgy gondolom mindenkinek jó ha látja életében egyszer, hiszen így értjük meg igazán mekkora nagy kegyetlenség volt ez az egész. A tábor nagy része egész évben nyitva van, viszont van néhány barakk ami csak áprilistól látogatható, de mi már épp ebbe az időszakba estünk, így mindent megnéztünk amit csak lehetett. A tábor 1941-től 1944-ig üzemelt. Miután 1944 júliusában a vörös hadsereg elfoglalta szinte teljesen kórháztáborrá alakult, ahova más táborok betegeit szállították. Állítólag azért is választották ezt a helyet a tábor létrehozására mert a lublini pályaudvar viszonylag közel van a területhez, így a rabokat gyalog indíthatták útnak a táborig.

A táborban élők napi élelemadagja.

Miután eléggé kiborzongtuk magunkat a koncentrációs táborban, fogtunk egy buszt amivel egészen az óvárosig mentünk. Egy rövidebb diskurálás után ott lyukadtunk ki, hogy enni kellene valamit. Nem voltam meglepve, Csilla már az érkezése napján pierogi meg zurek után nyafogott, szóval meglátogattuk a Pyzata Chatát. Szerintem ez az a hely ahol a pénzedért olyan mennyiséget ehetsz ami után elégedett vagy. Ebben az étteremben mindig sokan vannak, szabad asztalt most sem találtunk, egy néni mellé kellett leülnünk. A kiszolgálók angol tudása még mindig botrányos, szóval én úgy adtam le a rendelésem hogy fogalmam sem volt róla hogy mit kértem. Már erősen pánikoltam, hogy valami féldisznót kértem vagy ilyenek, mert Csilla már javában maszatolta befelé a régóta emlegetett spenótos pierogiját amikor végre megjelent a pincérlányka kezében egy tányér epres palacsintával. Végül is annyira nem rendeltem mellé.

A késői ebéd után  most már teli hassal tényleg az óváros felé vettük az irányt, ami veszélyesebbnek bizonyult mint gondoltuk. Az olvadó hó miatt a házak tetejéről hatalmas hótömbök zuhantak lefelé, kisebb-nagyobb puffanásokat hagyva maguk után. Vicces látvány volt az a néhány turista akik mellé becsapódtak ezek a  nagyra nőtt hógolyók. Az óvárosról most nem hoznék képeket, ugyanolyan fehér, és vizes mint eddig volt, talán ha kitavaszodik ő is arculatot vált majd. 
Még tettünk egy rövid kitérőt a lublini várhoz, utána nagy dilemma volt hogy beüljünk-e valahova sörözni, vagy gyerünk vissza a koleszba cipőt szárítani?! Lehet meglepő, de a cipők nyertek. Sör ide vagy oda, nem szívesen üldögéltünk volna még órákat a beázott csizmákban. Az este hátralevő részében szendvicseket gyároltunk a krakkói útra, képeket szerkesztettünk. Próbáltunk időben lefeküdni, hiszen már 4-kor kelnünk kellett, de ahogy ez utazások előtt lenni szokott - nem ment. :)

Szombat hajnalban valamikor 4.10 körül kelhettem Csilla ébresztőjére ami már nem egyszer csörgött. Nagy szenvedések árán tudtunk csak felkelni az ágyból, mindkettőnk fejében megfordult az az opció is, hogy itthon is maradhatnánk, olyan hideg van még kint és sötét, meg aztán itt is megtaláljuk mi a helyünket...na de aztán csak megembereltük magunkat és ötkor már csak a szokásos "na mit hagytunk otthon?" kérdés hangzott el. Még annyira korán volt, hogy buszok sem jártak, így kénytelen voltunk taxiba ülni, különben nem értük volna el az 5.30-as krakkói vonatot. Megvettük a jegyeket, megkerestük a vonatunkat, majd indulásnál örömmel konstatáltuk, hogy a kabinunkban rajtunk kívül senki nem ül (ez szerencsére egészen Krakkóig így maradt). Több sem kellett nekünk, függönyöket behúztuk, befoglaltunk az üléseket, és már aludtunk is! Hihetetlen milyen jó kis vackot lehet összehozni egy táskából meg a kabátból. Persze nem elhanyagolható az az információ hogy az ülések fűtve voltak. 
A négy és fél órás útból nagyjából kettőt végig aludtunk, aztán megterveztük hogy mit is csinálunk aznap Krakkóban. A terv itt is az óváros, a Wawel, és a zsidó városrész felfedezése volt.

Leszállva a vonatról, egy-egy útikönyvvel a kezünkben indultunk neki a városnak. Már az első fél óra után magyar vonatkozású emlékműbe bukkantunk, a nap további részében pedig magyar turistákba. 

Elsőként Krakkó főterén időztünk kicsit, amely európa legnagyobb középkori főtere, szóval mondanom sem kell hogy egy hatalmas területet kell elképzelni, aminek központja a Városháza és a Posztócsarnok. Az utóbbi volt a nagykereskedelem központja, volt itt halpiac, sópiac, virágpiac, tényleg minden. Az idők változnak, de a téren még mindig virágárusok tömkelegével találkozhatunk, és persze rengeteg bámészkodó turistával.

Utunk az óváros kanyargós utcáin vezetett tovább, ahol aztán arra a következtetésre jutottunk hogy ez a Krakkó sok részletben hasonlít Prágára, így gyorsan a szívünkbe lopta magát.

Már bőven elmúlt dél mikor megéheztünk,  de valahogy egyikünk sem nyúlt a táskákban lapuló gondosan elkészített szendvicsek után, ezért fogtuk magunkat és felkerestünk egy éttermet, amit Csilla még otthon kinézett. Az étterem igazából egy tejbár volt, bár fogalmam sincs mért viselte ezt a nevet, hiszen jobbára Lengyelország nemzeti ételeit kóstolhatta végig az ember, az étlapon szó nem volt semmiféle tejbegrízről, vagy tejberizsről ahogy azt bárki gondolhatja a név alapján. A kiszolgálás meglepően gyors volt, annak ellenére hogy rengetegen voltak bent, volt aki ételessel jött, szóval már a sorban sejteni lehetett hogy itt bizony jól főznek. Mindketten zureket rendeltünk ( nemzeti levesük, ízre a frankfurti leveshez hasonlítanám, de közben mégsem, nem tudom sokkal jobb), másodiknak Csilla palacsintát, mert állítólag különlegesen finom az íze és nem okoz olyan érzést mintha meg akarna kelni a hasadban, én pedig nokedlit  gombamártással. A kis gombócok úgy néztek ki, mint a mostanában nagyon divatos hajfánkok. 

A kiadós ebéd után legszívesebben kifeküdtem volna valami parkba, számolni a bárányfelhőket, na de ehhez még hideg volt, meg időben sem álltunk valami jól, szóval indultunk a Wawelt bevenni. 
A Wawel, vagy más néven királyi palota a középkori Lengyelország királyainak székhelye volt. Ma múzeumként üzemel, jó borsos áron megtekinthető. Az udvar része belépőjegy nélkül is látogatható, vagyis mi anélkül látogattuk. 

II. János Pál, a helyi celeb.

Mindezek után már csak a zsidó városrész maradt. Kicsit féltünk hogy kevés időt hagytunk rá, de végül még soknak is bizonyult. Azt hiszem egy óra alatt hipp-hopp bejártuk az egészet, úgy, hogy még a helyi bolhapiacra is benéztünk. 

Mint ahogy azt az előző posztban említettem, most nem student hostelban foglaltunk szállást, hanem couchsurfingeltünk. A csajszival már előre lebeszéltük hogy ötkor találkozunk azon a bizonyos főtéren, így hát lassan arrafelé vettük az irányt, de előtte még megakadt a szemünk egy nagyon vicces kis kávézón az egyik kis utcában. A hely neve Mustache Caffee. Az hogy bemegyünk-e nem is volt kérdés. :) 

A hely kicsit drágább volt, mint a középkategóriás kávézók, de nyilvánvaló hogy itt a kis bajszos matricát kellett megfizetnünk, nem pedig az italunkat. 

 

Itt fejezném be az első részét a Krakkói élménybeszámolónak. :)