Nem megy ez nekem.

Hihetetlen hogy ezt kell leírnom, de sajnos az én erasmusom lassan közeledik az utolsó lélegzetvételekhez. Próbálok magamba szívni még még még több emléket, történést, amennyit csak lehet még ebben a 2 napban. Két nap. Ennyi maradt. Nem is értem hogyan?! Azt hiszem kijelenthetem hogy ez a hét kérdése! Mégis hogy telhetett el ennyire az idő? Még tisztán emlékszem mikor elbúcsúztam a lányoktól Szegeden hatalmas krokodilkönnyeket hullatva, mikor az indulás reggelén anyáék még idegesen méregették a bőröndöm, "Hisz ez még mindig több mint 20 kiló..."

Tisztában voltam vele hogy lesznek új barátaim, ismerőseim a négy hónap alatt, ez azt hiszem teljesen normális. Na de hogy egy tucat ember ilyen közel kerüljön hozzám?! Ezt őszintén nem terveztem. A indok pedig nagyon egyszerű: nem vagyok valami jó a búcsúzkodásban, és ez most teljesen más lesz mint amikor elköszöntem az otthoni barátaimtól, meg a családomtól. Tudtam hogy 4 hónap és újra látom őket. Na de most...persze megbeszéltük hogy meglátogatjuk egymást, és hogy kiruccanunk együtt valahova, de néha úgy érzem ez nem több léleknyugtatásnál. A búcsúzkodás már a hét elején elkezdődött, valahogy mindennap előkerült a téma, mindennap meghallgattam hogy "please don't go" ami csak még jobban megnehezíti ezt az egészet nekem. A csapatban én leszek az első aki hazamegy, fogalmam sincs hogy is kell ezt csinálni, valószínűleg sok lesz a sírás, sok lesz az utolsó ölelkezés... Mindenki azt mondja hogy jobb hazamenni az elsők között, minthogy utolsónak maradni. Szerintem elsőnek sem jó lenni. Az lenne a fair ha mindenki egyszerre indulna haza. Na jó, tudom ez nem lehetséges.

Ha most valaki tanácsot kérne tőlem az erasmussal kapcsolatban, hogy érdemes-e, és hogy megéri-e....gondolom nem nehéz kitalálni mi lenne a válaszom. :) Hihetetlen sok élményt, új ízeket, és szokásokat adott nekem ez a pár hónap. Nagyon sok mindent tanultam ( nem az iskolapados formára kell gondolni) és azzal hogy ennyiféle nemzetiség volt itt a koliban teljesen kinyílt a világ, olyan volt akár egy ismeretterjesztő könyv, egy nagyon hasznos, amit aztán még lapozni sem kellett, megtette magától. Imádtam hogy a saját bőrömön is megtapasztalhattam a török-magyar közös szavainkat, a portugál nyelv pedig annyira a szívemhez nőtt hogy jövőbeli célnak tűztem ki annak elsajátítását.

Mivel az időjárás nem mindig volt napos és meleg, muszáj volt lefoglalnunk magunkat itt a kolin belül. Felsorolni nem tudom hány olyan éjszaka volt mikor csak beszélgettünk és beszélgettünk egymás vallásáról, nemzeti ételekről és ünnepekről, családi szokásokról, na meg hogy ki hogyan bulizik... Annyi mindent tudok ezekről az emberekről mintha évek óta ismernénk egymást. Azt hiszem életem egyik legjobb döntése volt hogy beadtam azt a pót jelentkezést tavaly szeptemberben, úgy hogy fogalmam sem volt hova is szeretnék menni. Most már tudom, igazából nem is számít az ország, hogy hova jelentkezel, mindenhol egy hatalmas nagy kaland vár. Nehéz leírni ezt az egészet, valószínű azok fogják megérteni igazán mit is érzek akik már átélték ugyanezt, akik már végig csinálták.

Fura ez, mert a másik felem meg persze örül, hiszen ha hazaérek végre láthatom a családom, ehetem anya finom főztjét, végre megint csak pár percre leszek a barátnőimtől, újra a kedvenc lakótársammal osztozhatom a szegedi szobánkon. Ezek itt mind nagyon hiányoznak. Bárcsak kreálhatnék magamból több rencsit és lehetnék mindenhol ugyanabban a pillanatban.

Ezt most ilyen utolsó bejegyzésnek tűnik, kicsit szomorkás lett a hangulata, akár csak az enyém. Na de van még 2 napom, amik eseménydúsnak tűnnek, szóval lesz még mit írnom, meg amúgy is összegyűlt itt csomó vicces kép, amit hova máshova töltenék fel, ha nem ide?!